#1. - In my case...

Nem hiszek a véletlenekben. Úgy gondolom, hogy minden okkal történik. Valahol a nagy könyvben le van írva a sorsunk, csak nem tudjuk, hogy mi az. Ezért nem értem, hogy miért történt velünk ez. Nem tudhatjuk, hogy mikor jön a jó vagy a rossz. Sokan örülnek a jónak, de van aki még egy kis rossznak is, mert tudja, hogy utána jó dolog fog történni, ezeknek az embereknek a háromnegyedét hívjuk optimistáknak, a többit...a többit pedig csak embernek. Bár ennek a 'minden rossz után jó következik' elvnek az esélye ötven százalék, mert nem tudhatod, hogy éppen nem rosszabb jön. Ezt csak az tudja megmondani biztosra, aki leírta a nagykönyvbe a sorsod. Ezért is nincsenek véletlenek az én gondolkodásom szerint. Például az iskolában kapsz egy jó jegyet. Ez nem lehet véletlen, mert ha tanulsz akkor nem véletlenül kaptál jó osztályzatot. De a másik verziója, hogy nem tanultál mégis jót kapsz, na azt már szerencsének hívjuk.
A legjobb barátom mindig azt mondta, hogy a csajok imádják az ilyen agymenéseket, amit most írtam le. Bevallom, régen tetszett ha egy lány megveszik értem és az ellenállhatatlan mosolyomért. Igaz, nem mutogattam szívesen a csábítós oldalamat, nem olyan vagyok. A mosolyomat már a világ minden táján hiányolják, na meg azt is, hogy egy képet lássanak rólam, vagy csak egy tweetet olvassanak a Twitteremen. Nagyképűen hangzik, de már párszor megkaptam úgy mindenkitől. Akikkel együtt lakom, akikkel találkoztam az utcán és még a kórházban is hallottam az orvosoktól, de ha ez nem elég akkor a szüleim is így köszönnek el tőlem a telefonban és a pszichológusom is elvárja, hogy ha egy milliméternyit is, de görbüljön felfelé a szám. Azt mondják a lelkivilágom megsérült, de mégis többet várnak el tőlem mint azelőtt.
Nehéz megpróbálni úgy élni mint azelőtt hogy ha 'félreérthető veszteségem' van. Először nem értettem, hogy mit is jelenthet ez, aztán Wren - a nővérem orvosa - elmagyarázta. Ez egy orvosi fogalom, ami azt jelenti, hogy valakit elveszítettünk, de a teste még él. Például egy katona eltűnik, vagy mint az én esetemben, valaki súlyos agykárosodást szenved...

                                                                                            Liam Payne, 2013. 01. 22.

Az én esetemben...

Szeptember elején történt az egész. Előtte nap jöttem haza Amerikából, és egy kis túrát terveztünk a nővéremmel. Megakartuk beszélni az elmúlt hónapban történteket. Hiányzott.

Fontos tudni, hogy hihetetlenül jól jöttünk ki és sose szoktunk veszekedni, de az a nap kivétel volt. Kedvesen próbált lecsitítani, mert én feldúlt voltam. Ideges voltam, mert a fiúk is veszekedtek. Akkor örültem, hogy eljöttem tőlük és a nővéremmel tölthettem a napot, de mégis bennem maradt a srácok mérgességéből és én sem bírtam magammal. Elkezdtünk kiabálni. Összevesztünk. Mindent egymáshoz vágtunk amit kiskorunk óta tartogattunk egymásnak. Nem figyeltem a vezetésre, és nem láttam, hogy a másik sávba vezettem. Ez nem volt igazán nagy baj, addig amíg szembe nem jött egy autó. Frontálisan ütköztünk egy kisebb kamionnal, és én voltam a hibás.

A nővérem kómába esett, a másik sofőr meghalt én pedig mindössze csak egy kéztörést kaptam. Azt kívántam, hogy bárcsak én haltam volna meg. Miért az ússza meg mindig, aki a legbűnösebb a dologban? Minden egyes éjjel sírva aludtam el és ezen gondolkoztam. Három napig ki sem mozdultam a kórházból a nővérem mellől. A biztosítóm fizette a kocsik javítását, anyuék kihoztak a börtönből, ha csak egy kicsit is, de  fizettem a másik sofőr temetését, de a legjobban én sérültem meg belülről az orvosok szerint. Azt mondták, hogy sokkal rosszabb kívülről végignézni azt ami történt, mint átélni. Valamilyen szinten én is benne voltam, de ha úgy vesszük én nem kerültem kórházba mentális sérülés miatt. Egészen addig amíg Ruth fel nem kelt a kómából.

Az orvosok mondták, hogy ha felébred - még az se volt biztos hogy felébred -, akkor nem lesz a régi, valamilyen károsodást biztos, hogy szenved, de én nem ilyen súlyosra számítottam, mint az elmebaj. Igen, elmebaja lett. Fel sem ismert, sőt, majdnem megütött, mert azt hitte bántani akarom. Sajnos azt már megtettem.

Az állapota javult hétről-hétre, viszont az enyém rosszabbodott látogatásról-látogatásra. Azt pedig tudni kell, hogy naponta látogattam őt. Az első hetekben még beszélni se volt hajlandó velem. Próbáltam lassan beadagolni neki, hogy mi is történt vele, de nem hitt nekem. Milliószor kértem tőle bocsánatot, de ő még csak nem is reagált. Nem tudta, de ez fájt mindennél jobban. Tudom, hogy nem volt magánál, de azt az arckifejezést közben ahogy láttam... Fájt.

Január elején a fiúk úgy gondolták, hogy már nem tudnak mit csinálni velem: elküldenek pszichológushoz. Nem tartottam jó ötletnek. Még most se tartom, de elmentem. Hetente járok hozzá. Azok az egy-egy órák többnyire azzal telnek el, hogy ő kérdez, én csendben ülök és bambulok egy helyre. Egyszerűen nem tudok egy - szinte - vadidegennek az érzelmi állapotomról beszélni. Ezt el is mondtam neki, ezért ő javasolta, hogy írjam le. Adott egy naplót, ahova írhatok bármit ezzel kapcsolatban - az elején az első bejegyzéssel kezdtem -. A fiúk úgy gondolják, hogy jót tesz nekem, de én nem érzem a változást. Azt akarják, hogy ne járjak többet Ruthhoz be, de ők ezt nem tilthatják meg, ez az én döntésem.

...Szóval nincsenek véletlenek... A nagy könyvem írója úgy gondolta, hogy valamiért bűnhődnöm kell. Ha ez igaz, akkor szépen eltalálta, hogy mi fáj nekem. Nem tudom, hogy miért kell bűnhődnöm, de talán majd a halálom kapujában megtudom, ha nem előbb.

Szóval itt van az első rész. Tudom, nem olyan hú de hosszú, de a második hosszabb lesz, ígérem! :) Addig is várom a feliratkozókat, és a sok-sok kommentet!:) Lepjetek meg ;)